Amikor nem kérdi senki…,


kérdezd meg önmagad! Hogy vagy?

Köszi a kérdést, talán jobban, remélem!

Hosszú idő telt el a legutolsó bejegyzésem óta, aminek egyetlen valós oka, hogy újra gödörbe kerültem. Nem olyan mélyre, mint voltam, de mégis le. Volt már ilyen, nem is egyszer! De én nem akarom újra ezt a mély és veszélyes érzelmi, mentális hullámvasutat átélni! Félek, hogyne félnék, hiszen a helyzet ismerős – és vajon lesz-e elég erőm, hogy a felszínre kerüljek és megtartsam magam?

A válaszon gondolkodom napok óta, talán megtaláltam, talán nem, mindenesetre megpróbálom összeszedni magam és leírni.

Először is rengeteg impulzus ért, amelyre valószínűleg nem voltam (vagyok) megfelelően felkészülve. Előadások, meghívások, ismeretségek, amelyekre fel kellett készülni (idő); részt venni (idő); feldolgozni (idő); és mindeközben dolgozni. Nem nagyon mértem fel örömömben, lelkesedésemben, hogy ennyi kihagyás után hogyan is kell megélni a mindennapokat. Váratlanul ért és minden fizikai energiámat elszívta. Lassítani kell a tempón!

Gyógyszer-elvonási tünetek – nem tudni, lehet. Minimálisra csökkentettem a gyógyszereimet, mert szeretnék minél előbb megszabadulni ettől a függőségtől. A nappali antidepresszánsomat is elhagytam a nagy eufóriában. Most úgy tűnik, nem kellett volna, de mivel (talán) túl vagyok a nehezén, nincs szándékomban visszatérni hozzá! Visszagondolva, itt is hiba (meggondolatlanság?) volt a gyorsaság. persze utólag mindig könnyű okosnak lenni.

Fizikai betegség. A választások előtt (sok munka, hiányozni nem lehet) nagyon csúnyán megfáztam és köhögtem. Lázam nem volt, ezért nem is vettem túl komolyan. Gyenge voltam és állandóan fáradt, de próbáltam több pihenéssel legyűrni a gyengeséget. Múlt héten csütörtökön aztán már nem tudtam felkelni. Hétfőn, bármennyire is nem akartam, orvoshoz kellett mennem. mellhártya-gyulladást állapított meg és meleg szobát, pihenőt és gyógyszereket írt elő. Itt tartok most. A közérzetem már jobb, ma ébredtem először 8 óra előtt és éreztem annyi erőt, hogy leüljek a gép elé.

Nem nagy dolgok ezek, amiket felvázoltam, számomra mégis nagyon nehéz heteket teremtettek. Tanulnom kell az elkövetett hibákból és megpróbálni erősen kapaszkodni a jövőbe. Lassítani kell az iramot; normális hőfokon élni; belenyugodni abba, hogy nem mindig lehet nevetni és mosolyogni – főleg ha nem mosolyognak vissza rád. Bele kell törődni abba, hogy bár sok ismerős van a FB-on, az életben kevesen kérdezik meg tőled: “Hogy vagy? Kell segítség?”

(Visszaolvastam az irományom, nem vagyok büszke rá. Mégis közzéteszem, mert vállalni kell a gyengébb megnyilvánulásokat is – különben is ki mondta, hogy a többi ér valamit! Egyet ígérek csak (magamnak): folytatom! A küzdelmet az újra megjelent démonokkal, a normális mindennapokért való harcot.)

Most ennyi telt tőlem.