Tóth Árpád: Esti ének


A holdat nézd, fölült a háztetőre, 
S arany testét szikrázó gombolyagba 
Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma, 
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, – 
Fáradt szegény, pihenni volna kedve: 
Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon 
Hozzádvetné magát az ablakon, 
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve. 

S a félsötét szobában nézz körül, – 
Érzed? reszketnek a bús bútorok ma, 
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna, 
S mint halk, borús raj, körbe tömörül: 
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek, 
Leomlanának, s édes ujjaid 
Lágy simítását kérni bújna mind, 
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested. 

TúóhS nézd: ím, az árnyban két szemem hogy ég, 
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer, 
Ó, millió sok éve már – emlékszel? – 
Égtek s fájtak, – nem volt még föld, se ég, 
Simítsa őket is kezed hüs ujja: 
Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok 
Lététől létem csendesen eloldod, 
S a végtelenben ringatózom újra!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s